Harcsa, vagy nem harcsa…!
Augusztus vége felé járunk, és fogási mutatóim rémesen említésre sem méltók. Ennek a hónapnak az elején, mindig adott harcsát a Sajó. Hármasat, ötöset, nyolcasat, végül is teljesen mindegy, nem a méret a fontos számomra, hanem a stratégia. A HOL-MIKOR-MIVEL kérdéseket összhangba terelni, igazolni gondolatmenetemet, ezt tartom „feladatnak”, nem pedig másokat kitúrni horgászhelyükről, ha halat fognak.
 Szó mi szó, augusztus 20.-a elmúlt tűzijátékostul, mindenestől, épp három nappal, mint a mesében. Cuccolok az öreg Skoda Favoritomba, s közben a HOL?- kérdésen kattog az agyam. A miskolci részek erősen lerabolt állapotban vannak, s a „multik ” terjeszkedése, és az ezzel járó terep, és mederrendezés sem vált a Sajó javára. A felső szakaszra „tömörült” egy horgász, egy emelőhálós halász, egy horgász… felállásból pedig nem kérek. Felfelé mehetek Sajóecsegre, lefelé a szirmai, vagy az ónodi szakaszra. Az Ecsegi résszel, valahogy nem tudtuk egymást elfogadni, nem érzem „otthon” magam ezen a szakaszon. Néhány apró süllőn, balinon kívül mást nem sikerült horgomra csalni. A rostán ki is hull, marad Szirma vagy Ónod. Szirmát az ott üzemelő szennyvíztisztító telep „csábos illata” teszi a latba. Tehát irány Ónod! Rendkívül szép, vadregényes táj, sok nehezen megközelíthető, a végtelenségig akadós, kiszámíthatatlan mederfenékkel. Az úgynevezett „két wobbleres” horgászoknak semmiképp nem ajánlom, hamar kedvüket szegné a féltett műcsalik gyors elvesztése. Egy rossz napon két-három wobbler simán ugorhat, aminek már elég komoly anyagi vonzata is van, ha az a műcsali mondjuk Rapala. Persze egy kis odafigyeléssel, gyakorlattal, és megfelelő felszereléssel elejét vehetjük műcsalijaink megtizedelésének. Ha számomra új, ismeretlen vízszakaszon horgászom, első lépésben mindig a víz kémlelésével, annak mozgásának megfigyelésével kezdem a horgászatot.
 Hol törik meg a víztükör, és milyen mértékben, felburjánzik, esetleg visszafordul-e a part irányába a víz. Ezek a jelek mind információval bírnak zsákmányolni kívánt halaink tartózkodási helyéről, és nem utolsó sorban az elakadás veszélyének mértékéről. Persze egy horgász sem lát a víz alá, ezért második lépésben egy felszínhez közel járó wobblerrel, mondjuk egy J-9-el, vagy J-11-el tapogatom le horgászhelyemet, először rövid, majd egyre hosszabb dobásokkal. Ezt követik az SSR Rapalák 7-es, és 9-es méretben. Ezek közül a 7-sel kezdek két okból. Az első ok az, hogy magasabban jár, mint a 9-es, a második ok a kisebb horgok. Ha letapogatás közben elakadok, nem mindegy, hogy egy 6-os, vagy egy 2-es méretű Owner horgot kell megadásra kényszeríteni. Ha ezek sem „találnak” akadót, vagy feneket, akkor jöhetnek a mélyretörő SR -ek, Tail Dancer-ek, vagy más cégek mélyenjáró műcsalijai. További lehetőségek, amivel a mélységet tudjuk változtatni, az a botspicc pozíciója, és a vontatási sebesség.
 Egyik akadó a másik után, érdeklődés nélkül. Szürkül, fakulnak a szemközti fák színei. A teljes sötétség beállta előtt harcsakapásra nem igen lehet számítani. Nekem az este tíz órától éjfélig, illetve a hajnali fényváltozás előtti egy óra vált be a legjobban. Rablást, vagy olyan jelet, ami ragadozó halra utalna, nem igen látok, hallok. Néha egy-egy márna gyerek veti ki magát a vízből, de semmi több. Néha, az eső is rákezd, de abba is hagyja hamar, mintha nem is tudná eldönteni a nagy kérdést- „esni, vagy nem esni”. Új álláson próbálkozom J-11-el tapogatom, mikor az egyik bevontatás közben, közvetlenül a kiemelés előtt valami mellé kaffant! Süllő, vagy inkább süllőcske, nyugtázom magamban. A 11-est lecserélem egy féltve őrzött SSR-8 SFC-re „azért féltett, mert levették a gyártási listáról, a CDJ Rapalákkal együtt”. Az első behúzásra, talán félúton, kapok egy apró koppanást, majd gyér fickándozás jelzi rajta is veszett a kis, alig 60 dkg-os kíváncsiskodó. Megszabadítom Rapalám horgaitól, s még mielőtt visszaengedném, megkérem, szóljon a nagyapjának, vagy inkább egy olyan „öregúrnak” akinek nagy bajsza van, hogy szívesen látnám vendégül. Pár perccel múlt nyolc óra, én azt se bánnám, ha óránként jelentkeznének a halak, nem vagyok telhetetlen. Húsz perc elteltével biztos vagyok benne, hogy senkinek sem szólt a kis pernahajder! A bóklászolás mellet döntök, és egy ismerős álláson verek ideiglenesen tanyát. Kincsemet egy SSR-9-FT-re cserélem, ezzel óvatos bevontatás mellett épp fenék felett kell kullognia, az akadók között. Valami azt súgja, hogy ezt a Rapalát sem kell hazavinni, de hát a bátraké a szerencse! Az első két dobás, ismerkedés jellegű, a harmadik, negyedik már teljesen jó helyen jön, néha „megfejelve” a feneket. Talán az ötödik dobás behúzásakor, még az első egyharmad távon, nyúlós, ránehezkedős kapás, vagy valami, ami eddig nem volt ebben a sávban. A következő pillanatban bólint egy termeteset a botom, eldöntve dilemmámat. Bevágást imitáló mozdulattal ráemelek egy erőset, a jó akadás érdekében. Elismerő vállveregetésben részesítem magam a jó stratégiáért. Jó helyen, jó időben, jó csalival megakasztottam a kiszemelt halat. Most már csak sok türelem, és egy pici szerencse szükségeltetik. Halam meglódul sodrással szemben, s még néhány méter zsinórt is lop tőlem. Egy pillanatra eltűnődök, mekkora is lehet. Ötösnél nagyobb az biztos, de tíz alatt van, saccolgatom húzása alapján. Menekülés közben egész jókat bólogat a botom, tipikus harcsára utaló jelenség, a farkával „pofozza” a zsinórt. Ha sejtéseim nem csalnak, a legkuszább akadó felé tart, ezt pedig meg kell akadályoznom, ha szeretném lefotózni. Szorítok a féken, és óvatosan ráemelek, menekülő halamra-eged, majd ismét pumpálva magam felé húzom. Kicsit furcsállom, mert harcsa esetén ezen a ponton két variáció szokott lenni: egy, vagy begyújtja a tartalék rakétákat, és még ellenállhatatlanabbul húz, vagy állóháborúvá szelídül a küzdelem, de engedni azt nem szokott. Na mindegy, ez egy ilyen harcsa! A lényeg az, hogy sikerült elfordítani az akadótól. Zsinórom nem a mélybe mutat, igazolásként csap is a felszínen egyet harcsám. Ezt is furcsállom, mert a harcsa lefelé tör az utolsó szusszanásig, nem pedig a tetőn lubickol. Felkattintom fejlámpámat, s keresem zsinórom találkozási pontját a vízzel. Tőlem egy szűk tizenöt méterre csobban halam, megriadva a hírtelen fénytől. A csobbanás helyéről furcsa, nem harcsára emlékeztető csillogás verődik vissza. Na, most harcsa, vagy nem harcsa?! Még kettőt beleemelek, s már egyértelmű, hogy ez nem harcsa!
 Óriási világító szempár figyel rám meredten, ami ezüstös testben folytatódik. Ez egy gyönyörű süllő!!- tudatosul nagy nehezen bennem a tény. Kicsúsztatom magam mellé, és két kézzel megragadva kiemelem a fövenyre. Hű, ez már nem gyerek, talán meg van hetes is! Nagyít horgászszemem. A digitális mérleg 6, 40 kg-on áll meg. Fotózom, majd döntök sorsa felől.
Micsoda este, és még csak szűken múlt fél kilenc. Közben az eső úgy gondolja jobb lent, mint fent, s rákezd csepergősen, de néhány perc után belefárad. Megpihenek vagy tízpercnyire, s halamban gyönyörködöm, fel-felidézve a fárasztás pillanatait. Újra dobálok, gondolataim cikáznak vizekről, halakról, emberekről. Meg is lett az eredménye az álmodozásnak, sikerült wobbleremet belehúzni egy termetes akadóba. Nem is ereszti az SSR-9 –est. Még több helyen próbálkoztam, de kapást már nem tudok kicsikarni se süllőtől, se harcsától. Megelégelve a több órányi kapástalanságot, a mozgás nélküli vizet, csomagolok. Néhány csepp esőt azért küldenek az égiek, míg, autómig érek.
Hazaérve, párom őszintén magasztalt, fogásomat látván, amit én túlzásnak tartottam, de igaz, ami igaz, jól esett! Nem a rekordok rekordja ez a süllő, de szép élménnyel ajándékozott meg. De egy kicsit keserű a szám íze, mert elvettem egy kincset, az egyébként sem gazdag Sajótól…
|
